A Jedi rend utolsó reménye

Kashyyyk nem a világ legegyszerűbben átlátható bolygója volt, ezzel Cal pedig tökéletesen tisztában volt. Csípőjén pihentette kezeit, ahogyan a messzeségbe pillantva konstatálta azt a távot, melyet meg kell tennie. A vállán ücsörgő droid motorjának halk zümmögése szinte hallhatatlan az őket körülvevő fák zajának köszönhetően. Szinte elnyelte őket a dzsungel, a vöröst is csak az élénk hajkoronája tette láthatóvá.

– Na, mit gondolsz, BD-1? Sikerülni fog? – A kérdésre a droid halk hümmögéssel válaszolt, mely bíztatóan csengett. – Akkor gyerünk.

Csizmája alatt a sáros talaj csúszós volt, mégis magabiztosan indult el az Eredet Fája felé. A bökkenő csupán annyi volt, hogy amint megtette az első lépést, nevét hallotta.

“Cal Kestis…”

Fénykardját előrántva fordult hátra, ujjai megremegtek, ahogyan a markolatot szorította. Hiába a védekezés, nem állt mögötte senki. Kardját szorongatva a bokrok irányába fordult, de egy lelket sem látott ott.

– Te is hallottad? – kérdezte meg a hátán pihenő droidot, ki összezavarodva csipogott egyet-kettőt. – Fura… – motyogta a vörös hajú jedi, de ahogy továbbindult, kardját nem csatolta vissza övére. Nem kockáztathatta saját épségét, hiszen a bolygó tele volt birodalmiakkal, akik az életére vadásztak.

Tett még egy lépést, aztán még egyet. Alig telt el egy másodperc, ismét hallotta azt a suttogást, melytől felállt a szőr a karján. Valaki a nevét suttogta, de nem egy ismerős hang volt. Összerezzent, fénykardját továbbra is maga előtt tartva kapta hátra a fejét. Mikor realizálta, hogy még mindig nem áll mögötte senki, összeráncolta szemöldökét.

Hallucinálna vajon? Lehet, hogy valami mérgező bogyót evett? Talán csak a stressz volna? Igazság szerint elég nagy volt a vállára hullt teher, melyért Cere volt a felelős… sosem hitte, hogy egy nap alatt így fel fog fordulni az élete. Néhány napja a legnagyobb problémája a három hete várólistán levő hajó szétszerelése volt, most pedig a teljes Jedi rend visszaállítása.

Kesztyűjével megtörölve homlokát tett még egy lépést, de ismét hallotta. Már egyszerre két hang tört be elméjébe, tovább kínozva őt.

“Cal Kestis, Cal Kestis…”

Semmi mást nem hallott, csak a saját nevét. Érezte, ahogyan szívverése felgyorsul, látása pedig egy pillanatra elhomályosodik. Frusztrációjának egy halk morgással adott hangot, idegesen túrt bele tincseibe, hátrasimítva azokat. Hiába forgatta nyakát, egyedül voltak a dzsungelben. Még a birodalmiak távoli küszködésének a hangja is eltompult számára egy pillanatra.

Minden egyes lépéssel egyre csak a nevét hallotta. Ugyanazt a kilenc betűt egymás után. Kínzóan visszhangoztak elméjében, ő pedig egyre csak szédült és szédült. Fájó fejét tenyerei közé vette, halántékára szorította ujjait, de még a lézerkardjának hangos zúgása sem tudta megállítani a tortúrát.

Lassan ereszkedett térdeire, hagyva, hogy nadrágját befedje a sár. Mellkasa hevesen emelkedett fel-le, combjain megtámaszkodva ült sarkára. BD-1 a válláról leugorva állt elé, fejét oldalra döntve nézett fel a jedire. Még ő is érezte, hogy mestere nyugalmát zavarja valami. Halk csipogás hagyta el hangszóróit, Cal pedig fejét megrázva válaszolt.

– Nem, nem vagyok jól, BD… a nevemet hallom, valaki suttogja, és nem tudom, hogy honnan jönnek ezek a hangok… – szaladt meg a nyelve a vörös hajúnak. Hallani lehetett hangjában a pánikot, arcán pedig látni a fájdalmat. Összegörnyedve hunyta le szemeit, homlokára tapasztva kezeit, mintha ezzel tudná irányítani gondolatait, mikor észrevette, hogy a hangok csillapodni kezdtek. Zöld szemei élénken csillantak fel, a megkönnyebbülés reménye tükröződött a smaragd íriszekben. Lassan oldalra pillantva ellenőrizte, hogy senki nincs a közelben. Nem lett volna előnyös, ha a birodalmiak most találnak rá, mikor kínja csak most enyhült.

Szemeit lehunyva merült el belső világában, erősen koncentrálva. Hagyta, hogy az Erő átjárja végtagjait, megszabadítsa őt a feszültségtől, és egy tiszta elmét biztosítson neki a kalandja további részére. BD-1 kíváncsian forgatta szemeit, így figyelte az ifjú jedit, aki épp meditált. Nem zavarta meg őt a folyamatban, türelmesen várt mellette, míg Cal ismét kinyitotta szemeit.

– Szerintem most már rendben leszek. Látod, BD? Nincsen semmi baj. – Megnyugtatóan nyújtotta ki kezét a földön álló droid felé, ki izgatottan ugrott fel kezére, majd karján végigszaladva elhelyezkedett a fiatal vállán.

Talpára állva készült fel az út további folytatására, immár nyugodt elmével. Leporolta nadrágját és poncsóját, ellenőrizte, hogy lézerkardja a helyén van-e, és csak utána lépett egyet. Ám amint felemelte és letette lábát, ismét meghallotta a hangot. Azt a titokzatos hangot, mely a nevét suttogta. Ajkai megremegtek, torka pedig elszorult.

Érezte, ahogyan a pánik undorító méregként uralkodik józan esze felett, képtelen volt gondolkodni. Ujjait ökölbe szorítva kezdett el futni Kashyyyk sáros dzsungelében, abban reménykedve, hogy minél messzebb kerül ettől az átkozott helytől, halluciációi megszűnnek.

Rohant, csizmája csak úgy tocsogott a nedves sárban, ám a hangok nem múltak el, sőt. Egyre gyorsabban hallotta nevét, a hangok szinte már átfedték egymást.

”Cal Kestis, Cal Kestis, Cal Kestis…”

Úgy futott, mintha az élete múlott volna rajta, és egy bizonyos értelemben ez igaz is volt. Hiszen Cal úgy érezte, hogy ha nem maradnak abba a hangok egy pillanaton belül, megőrül. Szemeit lehunyva szaladt a sáros talajon, mikor megcsúszott egy kósza indában. Fenekére esett, és csúszott tovább, egyenesen egy lejtő irányába. Hiába próbált kezeivel valamilyen kapaszkodót keresni, sikertelen volt.

Látta, hogy a lejtő, melyen épp szélsebességgel száguldott le, hamarosan véget ér. Nem volt semmi, mely megmenthette volna őt a zuhanástól, hisz minden, melybe belemarkolt, olyan csúszós volt, mintha olajjal kenték volna be.

– Kapaszkodj, BD! – kiáltott a kis droidnak, ki egy ijedt pittyenéssel adott hangot érzelmeinek. A lejtő vége elérkezett, Cal pedig leesett. Felkészült a legrosszabbra, törött bordákra, kificamodott bokára, még a halálra is, ám lába beleakadt egy vaskos gyökérbe. Már nem esett tovább, csupán a levegőben lógott, fejjel lefelé. Karjait hagyta, hadd lógjanak, legalább addig, amíg összeszedi az erejét ahhoz, hogy felmérje jelenlegi helyzetét.

Egy nagy levegőt véve fújta ki azt, majd nézett körbe maga körül. A kis droid nem esett le vele együtt, valószínűleg leugrott a válláról mielőtt még a szakadékba zuhant volna. Legalább ennyi jó volt ebben az egész helyzetben.

Épp, mikor hasizmait összeszorítva próbált volna meg ráfogni a gyökérre, halk léptek hangjai ütötték meg fülét. Megdermedve várt, hátha eltávolodik az illető, de egyre csak közeledett. Ismét megütötte a fülét az a pokoli hang, mely az elmúlt percek fájdalmainak köszönhetően ismerős volt. De a hang ezúttal fentről jött, a szakadék széléről. Pár pillanat múlva egy idegen, köpenyes alak jelent meg. Fénykard volt a kezében, arca kivehetetlen volt.

– Végre, alig vártam, hogy találkozzunk, Cal Kestis… a Jedi rend utolsó reménye.